„A Madame egy évvel volt fiatalabb a bátyjánál, aki ez idő szerint 10 éves és négy hónapos volt. […] Mikor belépett, a Madame visszatette a babáját a kis bölcsőbe, felállt, s kecsesen mély bókot vágott ki.

- Nagyon megtisztel felséged, hogy meglátogat. […]

Lajos lelkesen odasietett hozzá, magához szorította, és olyan meleg szeretettel csókolta meg, hogy azon töprengtem, vajon csakugyan igaz-e, hogy nem szereti a lányokat.

- Hogy érzi magát ebben a hideg időben, Madame?

- Nagyon jól, köszönöm kérdését. És feleséged?

- A királytól nem kérdezik, hogy hogy van - vágott Lajos szigorú képet. - Imádkoznak az egészségéért.

- Én imádkozom felséged egészségéért - felelte a Madame, s gyerekszeme azt fürkészte, hogy ez most játék volt, vagy korholás.

- És a gyermeke hogy van, Madame? – kérdezte a király most már szelídebben. A bölcső fölé hajolt, és megcsiklandozta a baba állát. – Látja, nevet!

- Elég jól van felség, de mivel gilisztás, azt hiszem, kipurgáljuk.

- Csak ne nagyon purgálják! – Lajosnak már a purgálás említésére is égnek állt a haja. […] - És most menjünk ki a kis konyhájába, és megtanítom tojáslepényt sütni.

- De minek, felség?

- Nagyon hasznos dolog az életben, ha tud az ember tojáslepényt sütni - mondta a király fensőbbségesen. Fiatal koromban első ízben Guise hercegnének sütöttem, s nagyon meg volt elégedve vele. Adjon egy nagy asztalkendőt, Madame, hogy össze ne fenjem magam.

A Madame szót fogadott, Lajos köténynek kötötte a kendőt a zekéje köré, és így szólt:

- No hát rajta, Madame! Maga lesz a kuktám. És én a keresztnevén fogom szólítani. Engem pedig, mivel én leszek a főnöke, a főszakács, Lajos úrnak szólítson, ne felségnek! Érti?

- Értem, Lajos úr – felelte a Madame, s most már […] szórakoztatni kezdte a dolog.

- Szóljon az inasának, Elizabeth, hogy rakjon jó eleven tüzet, maga meg adjon három tojást, vajat, sót, tejet, egy serpenyőt, és egy réztálat!

- Rezet?

- Igen, igen, fontos, hogy rézből legyen.

- Nyeles serpenyő, Lajos úr?

- Hát persze. Ha nincs nyele, hogy dobom fel a lepényt?

A  Madame odavitte, amit Lajos rendelt, s parancsára maga is asztalkendőt kötött a derekára. Sürgött-forgott, s olyan nagy csodálattal nézett a bátyjára, mintha Lajos varázsolni készülne.

Lajos szép ügyesen beleütötte a tojást a tálba, megsózta, öntött bele egy kis tejet:

- No most verje fel a tojást, Elizabeth!

- De én még ilyet nem csináltam! - rettent meg a Madame.

- Épp azért akarom megtanítani rá -  mondta a király.

Villát adott a kis kezébe, a maga kezét rátette a kislányéra, s gyors, forgó mozgásra késztette, a másikkal meg a réztálat fogta.

- Miért kell ilyen sokáig verni? - kérdezte a Madame, mert már ebbe a csekély munkába is belefáradt.

- Hogy összeálljon a keverék.

A Madame fintorgott erőlködésében, úgyhogy Lajos elengedte a kezét és maga folytatta a műveletet, két részletben, mert miután pihentette, másodszor is összekeverte az egészet. Bizonyosra vettem, hogy szabályszerűen csinálja, nagyon ügyes kezű volt, és igyekezett is megtanulni a kétkezi munkákat.

- Hát így verik fel a tojást! - mondta a Madame, kissé megsokallva az előkészületeket.

- Úgy is mondják, hogy elhabarják - mondta Lajos, egy kis vajat a serpenyőbe, azt meg a tűzre téve. Ebből van az is, hogy habarodott, vagy keveredett, vagyis bolond valaki.

- És nem tiszteletlenség ilyet mondani valakinek? -  kerekedett el a szeme a Madame-nak?

- Attól függ, hogy kinek mondja - felelte Lajos a serpenyőbe öntve a tál tartalmát.

- Ha úgy fordul, mondhatom valamelyik szobalányomnak?

- Mondhatja, de csak ha rászolgált. Ne felejtse el - folytatta nagy komolyan -, hogy igazságosnak kell lennie a szolgáival, hiszen Igazságos Lajos testvére.

- Hát így hívják, felség? - kérdezte a Madame nagyon félénken.

- Azt akarom, hogy így hívjanak, nem pedig Dadogós Lajosnak,  ahogy a rossz emberek.

- Kik azok a rossz emberek?

- Nem franciák - felelte Lajos, de azért óvakodott nevükön nevezni őket. - Ne mondja nekem, hogy felség, Elizabeth, hiszen én a főszakács vagyok.

- Többet nem felejtem el, Lajos úr.

A Madame elhallgatott, Lajos se szólt. A két gyermek szorosan egymás mellett állt, s vallásos áhítattal nézte, mint sült tojás.

- Igazán feldobja, Lajos úr? - szólalt meg a Madame.

- De mennyire, Elizabeth!

- Másképp nem lehet? - kérdezte a Madame félénken.

- Lehet, és még az ízén sem változtat. Csak így sokkal elegánsabb, ha felhajítjuk  a levegőbe. Menjen odébb, Elizabeth, nem akarom, hogy a fejére essen a rántotta, ha elhibázom.

Csak tréfált, mert nagyon ügyesen fordította meg a tojást a levegőben: épp a serpenyő közepére esett.

- Bravo! – kiáltott a Madame, összeverve tenyerecskéjét, s olyan boldog arccal, hogy Blainville meg én is csatlakoztunk hozzá.

Lajos rápillantott az órájára, és mikor úgy érezte, hogy már a láthatatlan felén is arany színű lehet a tojáslepény, rácsúsztatta egy tányérra, és büszkén körbenézett.

- Ki kér?

De se én, se Blainville, se a Madame nem voltunk éhesek, Lajos meg még annyira se. […]

- Legyen olyan jó, Blainville úr, hívja ide három kis nemesúrfimat³⁵ a lakosztályomból! Ők majd egy szempillantás alatt megfelelnek ennek a tojásnak."