A gyereknapokról szóló sorozatunk legjelesebb napja egyértelműen november 20-a. Miért olyan különleges ez a nap? Mert 1959. november 20-án az ENSZ ezen a napon fogadta el a Gyermeki Jogok Nyilatkozatát, majd 1989-ben ugyanekkor a Gyermekjogi Egyezményt. Ez az egyezmény fektette le a világ minden gyermekét megillető alapvető jogokat, és lett egyben a legszélesebb körben ratifikált emberi jogi egyezmény az egész világon.

Mivel a jogalkotóknak az az ötletük támadt, hogy az Egyezmény aláírásának helyszínéül New Yorkot válasszák, ezért most mi is a felhőkarcolók városában fogunk barangolni, hogy megtudjuk, milyen is a gyermekélet abban a városban, mely soha nem alszik. 

A New York-i gyerekeknek ezer arca van - derül ki a The New York Times cikkéből, mely számos nagyvárosi fiatalt kérdezett meg arról, hogy miként élnek, mivel foglalatoskodnak, mi érdekli őket. A videóbeszámolókból, interjúkból összeállított kép nagyon változatos, és remek bepillantást nyerhetünk általa a beton-hangyaboly kamaszvilágába.

New Yorkban majd félmillió 11 és 15 év közötti gyermek él, akiknek az életét egyrészt ugyanazok a dolgok formálják, mint a világ többi részén élő társaikét: iskola, barátok, szülők, tesók, hobbi, sport stb. Szeretnek lógni a suli után, de tudnak felelősséget is vállalni. Érdekes viszont, hogy a saját biztonságuk felől aggódnak a legjobban, a középiskolai továbbtanulás nagyban foglalkoztatja őket, alig találnak helyet, ahol játszani lehet, vagy ahol nyugalom és csend van.

Mégis a városnak ez a nyüzsgése, a dudaszóval, szirénával kevert állandó zaj az, mely este megnyugvással tölti el őket, melyre elalszanak, ami miatt azt gondolják, hogy nincsenek egyedül a metropoliszban és álmukat a város vigyázza.

A 13 éves, koránkelő Fanta napja a 6:15-ös indulással kezdődik. Vonattal zötyög végig a sötét városon, hogy időben beérjen az iskolába. Miközben az ajtóra ragasztott „Kérjük, ne támaszkodjon az ajtónak” matricának támaszkodik, tankönyvekkel, leckékkel bíbelődik, hogy kihasználja az ingázásra szánt időt. A Times Square-ről felhívja az anyukáját, hogy megérkezett, majd reggelit vesz magának és irány a suli.

A 12 éves Layah egy kisebb koffernyi iskolás cuccot pakol össze otthon, ha a másnapi iskolára készül. Mi mindent visz magával a hátizsákjában? Órarendet, nyelvtankönyvet, matekfüzetet, mappákat, az aktuális olvasnivalót, Rubik kockát, pénztárcát, számzárat, műanyag tolltartót, tűzőgépet, radírt és szövegkiemelőt. Az úszófelszerelését nem részletezzük, sem a mindenféle rágcsálnivalóval megtöltött uzsonnás dobozát, mert épp elég tudni, hogy mindezek mellett magával cipeli még az ebédjét, egy palacknyi limonádét és még egy nagy mappát, ami sehová nem fér már be. Ő minden nap 8 mérföldet utazik az iskoláig, reggel autóval viszik, délután pedig egy órát buszozik az uszodáig. De nem bánja, mert barátnőjével elütik az időt a buszon, ahol a sok batyu miatt ketten három helyet foglalnak el. Hiába, ha az ember jó iskolába akar járni, sokszor messze kell menni érte.

A 13 éves városi kalandor, Edward a Central Parkban találkozik a barátaival, vagy a Starbucks-ban lógnak. Más napokon filozófia órára jár egy Harlem-i templomba, illetve logika vagy történelem órára. Ő magántanuló és úgymond a város a tanterme, ami nem jelenti azt, hogy kallódó tinédzser lenne. Élvezi a szabadságot, hogy csavaroghat, hogy mehet edzőterembe, moziba, télen korcsolyázni és csak szólnia kell a szüleinek, hogy hova is készül. Munkája is van: egy fiatalabb magántanulót szokott elkísérni az óráira.

Néha eltéved a városban, de ha ez megtörténik, csak azért van, mert korábban nem járt arra. Naponta 4-5 órát tölt házi feladatokkal, online matek órára jár, angol dolgozatot ír, természetismeret órára készül, majd filozófiai szempontból elemzi a Harry Pottert és az arról szóló esszét elküldi e-mailben édesanyjának, aki mellesleg forgatókönyvíró. Aztán a könyvén dolgozik, mely arról a fura másfél hónapról szól, melyet egy hagyományos iskolában töltött, hogy a középiskolára készüljön. Edward tudja, hogy a következő évben kezdődő középiskola egy teljesen más világ, de tisztában van azzal is, hogy onnan jobb esélyei vannak, ha tovább akar tanulni.

A Chinatown-i Nicholas 13 éves és egyik kezében a gördeszkáját tartja, a másikban pedig egy szelet pizzát. Nicholas három haverjával az otthonukhoz közeli „Kis virág” nevű játszótérre tartanak, ahová gyerekkora óta lejár. A hinták mellett van egy egy személyes pedálos körhinta is. A fiú felugrik rá, veszettül tekerni kezdi, aztán mikor kipotyog a zsebéből a telefon meg a lakáskulcs, imbolyogva leszáll és összeszedi a dolgait.

Nicholas szinte egész életében nagycsaládban élt, nagymamájával, édesanyjával és még pár másik rokonnal egy lakásban, kb. tízen. Néhány hónapja anyjával új lakásba költöztek, mely legalább olyan csendes és tiszta mint amilyen zajos és élettel teli a nagymamája otthona volt. Még hozzá kell szoknia ehhez és ahhoz is, hogy anyja egy átdolgozott nap után nem várja este meleg étellel. A számítógépén szörfözik, Nicholas pedig ott ücsörög mellette és megírja a leckét.

A színházmániás Dorothy 3 éves volt, amikor először látott színdarabot a Broadway-n. Ott kezdődött a színház iránti rajongása. A leány énekórákra menet mutatja meg a kedvenc helyeit a városban. A Times Square-t, ami egy zajos hely, de mivel ő maga is hangos embernek tartja magát, így egynek érzi magát a várossal. A színdarabok plakátjait mutogatva csak az „Imádom!” és az „Ezt is imádom!” szavak hagyják el a száját és az sem meglepő, hogy a színházak mellett a színházi ajándékbolt a kedvenc helye.

A 12 éves Natassia és testvére Michael kiskertet ápolnak egy még be nem épített telken. Mángoldot termesztenek, koriandert, valamint fűszernövényeket, répát és salátát. Ezekért nem kell boltba menniük. A telek hátsó részében egy kis füves rész van, ahol szülinapi bulikat is lehet szervezni, vagy nyári éjszakákon szentjánosbogarakat nézni. A baj csak az, hogy a telek helyére toronyházat akarnak építeni. Hogy miért pont oda, az Natassia számára érthetetlen, hiszen annyi más helyre lehetne építeni toronyházakat. Ezért aláírásgyűjtésbe kezdett, hogy megmaradhasson a telek.

A kamaszfiú Revon péntek délután kosarazni megy, meglátogatja anyját annak munkahelyén, majd mivel este fél kilenc előtt nem kell hazaérnie, beveti magát egy Brooklyn-i plázába. Az elektronikai részleget szereti a legjobban, itt végigpróbálgatja az összes játékkonzolt. Nővére is megérkezik, aki keksszel kínálja, majd az felkuporodik egy üres polcra. Élvezi a nyugalmat és a csendet. Revon hetente két-három alkalommal is ellátogat a plázába. Az eladók nem zargatják, némelyik köszön is neki, pedig sosem vesz semmit. Útban a játékrészleg felé egy lányba botlik, aki gratulál neki a 15. szülinapjához. A játékoknál böngészik, mindent megtapogat, majd továbbmegy - legszívesebben a legtöbb dolgot megvenné. Ez a fiú egy héttel később a deszkás pólóját fehér maszkra és fehér kesztyűre cseréli és egy templomban lép fel mint pantomimes. Tíz másik gyerekkel egy vallási témájú jelenetet adnak elő, ahol ő szólót táncol.

Mindez csak néhány bekezdés néhány New York-i gyerek életéről, mégis kihallatszik a város zajából, hogy a felhőkarcolók tövében viszonylag szerencsés életet élnek: iskolába járnak, játszhatnak, megmondhatják a magukét, nyugodtan találkozhatnak a barátaikkal, kiélvezhetik a szabadságot, többé-kevésbé egészségesen étkeznek és többé-kevésbé, de szeretetet és gondoskodást kapnak.

Hogy más gyerekek is ennyire szerencsések lehessenek, bárhol is éljenek a Földön, azért, hogy minél több „többé” legyen és kevesebb „kevésbé”, erről szól a Gyermekek Jogainak Világnapja.

Források és képek: vargaphoto.com, un.org, nytimes.com, net.jogtar.hu