Nád a házam teteje – Gyerekek a Titicaca-tónál
Itt az ősz, egy ideje újra tömve vannak az utak, a buszok, a villamosok minden hétköznap reggel. Zavaró a nagy forgalom és a zaj, a legtöbb gyerek reggelente egy "Vigyázz magadra!"-val, vagy "Nézz körül!"-lel indul útnak. Más helyeken bezzeg azon aggódnak a szülők, nehogy a gyerekek iskolába menet vízbe pottyanjanak, vagy felboruljanak a csónakkal, mikor naponta 2x2 órát eveznek egyedül, hogy tanulni tudjanak.
Hogy hol van ez a hely? Dél-Amerika legnagyobb és a világ legmagasabban fekvő, hajózható tavánál, a Titicaca-tónál. Az átlagosan ca. 100m mély tó hőmérséklete az év nagy részében 10 °C körül mozog. A hatalmas víztömeget nem tudja a nap ennél jobban felmelegíteni, hiszen a tó közel 4 ezer méter magasan fekszik. A reggelente még nyugalmas vizet délután már a szél fodrozza, olykor elered az eső is, így ha nem épp a hullámok csapnak át a gyerekek nádból készült csónakjai felett, akkor az esővizet kell kimerniük a kezükkel, nehogy elmerüljenek.
Első látásra úgy tűnhet, hogy ezen a tavon nincs is más, csak nád és víz. Csak a figyelmes szemlélő veszi észre a nádasok között megbújó nádkunyhókat, melyek nádszigeten úsznak. Az uru indiánok lakta tóvidéken többen is a tóra építkeznek. A nádszigetek lehetnek kisebbek és nagyobbak, a 15x15m-estől a fél focipálya méretűig.
A nádszigetek átlagban 4m vastagok, melyek alsó felét egy kötelekkel összefogatott nádtörmelék réteg adja. A kötelek anyaguktól függően akár 40 évig is kitartanak, az organikus kötelek kb. 20 év után mondják fel a szolgálatot. A táptalajként is szolgáló nádtörmelékre aztán további rétegekben frissen vágott nádat fektetnek,ez a réteg a vízben gyökeret ereszt és a gyökerek is összefogják, stabilizálják a sziget alapját. Erre további nádrétegek jönnek, egyik keresztbe a másikra. Így épül fel a nádsziget vastagsága, mely az évek folyamán, a rendszeres újratöltés ellenére is kb. 25 év alatt szétázik, ezért 1-2 évvel a sziget elsüllyedése előtt újabb sziget építésébe fog a közösség.
A családok házai nincsenek a szigetekhez rögzítve, és mivel azok is nádból készülnek, könnyű szerkezetük folytán néhány ember is akár odébb tudja vinni őket. Így költözik egy család.
Nem csoda, hogy az úszó házikókban élő gyerekeknek kihívás eljutni az iskolába. A kicsik már 5-6 évesen megtanulnak evezni, kb. egy évig tart, mire a szüleik elengedik őket, hogy egyedül csónakázzanak végig az iskolába vezető úton. A nagyobb gyerekek időközben azt is megtanulják, hogy az otthon elfogyasztott reggeli után (melyhez kivételesen nádból készült teát isznak) honnan szerezzenek tízórait maguknak. Az iskolába menet beeveznek a nádasba, és szednek maguknak nádat, melynek vízben ázó, friss, zsenge és édes ízű végét meghámozzák és nyersen elfogyasztják, vagy az ott fészkelő madarak tojásait teszik el. A nagyobbaknak arra is lehet gondja, hogy a kifosztott madárfészek mellé drótból készült madárcsapdát készítsenek. Így meglehet, hogy a hazafelé vezető úton még egy szárnyast is a csónakba tehetnek és estére hús is kerül a család asztalára. Ebédre a gyerekek rizst, halat esetleg pirított babot visznek magukkal és megosztják egymással. Aki szomjas, egyszerűen iszik a tó vizéből.
Az Arte TV videóját elnézve az is egy valószerűtlen csoda, hogy hogyan tájékozódnak a gyerekek a nádas formája alapján. De talán az ő esetükben ez olyan lehet, mint egy nagyvárosi gyereknek eligazodni a rengeteg betonépület kötött...
Vannak olyan kezdeményezések is, hogy az óvodás korú gyermekeket egy iskolabusz szerű motoros hajó gyűjti össze és szállítja el a foglalkozásokra. Így a legkisebbeknek sem kell otthon maradniuk, míg elérik az „evezőérett” kort.
Bár az ország hivatalos nyelve a spanyol, a gyerekek a közösségük saját nyelvét beszélik, így a spanyolt külön kell megtanulniuk az iskolában. De sem ez, sem a napi evezés nem tántorít el többeket attól, hogy mérnökök, vagy orvosok akarjanak lenni. A haladóbb oktatás keretében a tavon élő diákokhoz eljuttatják a tanárokat (vagy a diákokat a tanárokhoz), hogy azok tanulni és fejlődni tudjanak. A videók elbeszélései szerint ez egy generációval ezelőtt még nem volt így, a mostani gyerekek szüleinek még nem voltak ilyen lehetőségeik sem. Ezt a gyerekek is tudják és ez sokakat kitartásra és szorgalomra buzdít. Ezért ragadnak evezőlapátot nap mint nap.