Valamikor 2011-ben olvastam először a BBC oldalán Aelita Andre-ról, aki akkor négy éves volt és New Yorkban nyílt képeiből kiállítás. Színpompás akril festményei azóta is lebilincselnek és időről időre legeltetem rajtuk a szemem. Így lesz ő a „Gyerekek a Föld körül” következő témája, általa utazunk Ausztráliába.

A hölgyike azóta az absztrakt expresszionista festészet ünnepelt csodagyereke, képei több tízezer dollárért kelnek el kiállításokon. A felnőtt nép pedig kiváncsian figyeli, hogy nagy festő lesz-e belőle, ő lesz-e az új Jackson Pollock, vagy idővel megunja-e a festést és a gyermekkorral együtt kinövi azt? Szkeptikusok vitatják, hogy a gyermeki öröm és szórakozás ilyen megnyilvánulása művészetnek nevezhető-e, mások számára képei kirándulást jelentenek a gyerekbuksik fantáziavilágába.

Lássuk hát, hogyan él és munkálkodik ez a kislány, aki korábban festett, mint állt vagy beszélt.

Aelita 2007-ben született és csak 9 hónapos volt, amikor először festékes tubus került a kezébe. Apukája egy nap egy festővásznat fektetett a földre, hogy azzal dolgozzon. Ekkor Aelita rámászott a vászonra és elkezdett a tubusokból festékpacákat, vonalakat csurgatni a vászonra, azokat szétmázolta kézzel-lábbal. Apukája a háttérbe vonult és figyelte, mennyire szabadon játszik lánya a színekkel, hogyan tapsikol, ha valami neki tetsző landol a vásznon. Továbbá konstatálta, hogy mennyire korlátoltak a felnőttek: neki sosem jutott volna eszébe a festéket lábbal szétmuszikolni, vagy pelenkás fenékkel csúszni-kelni festékes vásznak tetején. (Itt most jobb, ha nem gondolunk bele, hogy milyen lenne az ürge pelenkával a vásznon! :)) Tehát, Aelita locsolta a festékeket vödörszámra, közben pedig kacagott, ujjongott. Látszott rajta, hogy nagy örömét leli az új elfoglaltságban és hogy ez környezetét is mosolygásra készteti. Teljesen elmerült a tevékenységben – a játék élvezetében.

Időközben egyre több festmény halmozódott fel otthon, így anyukája fogta azokat és beállított vele egy nevesebb melbourn-i galérába, hogy annak vezetője mondjon véleményt róluk. Azt nem árulta el neki, hogy a „művésznő” csak húsz hónapos, hiszen a felnőtt alkotók esetében sem teszik hozzá, hogy az illető 22 vagy 87 éves. Csak azért, mert valakinek ősz a feje, nem lesz nagyobb művész, mint aki pelenkát hord... A galéria vezetője nem csak hogy hajlandó volt, de egyenesen ragaszkodott ahhoz, hogy a következő kiállításon a kislány képei is szerepeljenek. Így kezdődött Aelita festő karrierje, azóta pedig a világ számos pontján volt már önálló kiállítása is.

Stílusát művészeti egyetemek professzorai és kiállítási kurátorok nagyon konzisztensnek tartják, véleményük szerint Aelita fiatal kora ellenére következetesen bánik színekkel, formákkal, textúrákkal és tudatosan, de mégis játékosan teszi fel a vászonra a festékek keverékét, kiegészítve azt csillámporral, vattalabdákkal, játékdinoszauruszokkal, farsangi álarcokkal, kulcstartóval vagy bármivel, ami a gyerekszobában a kezébe akad.

A felhasznált anyagokat és a technikát az alkalom szüli, sokszor ő maga is felkiált alkotás közben „Wow, ez gyönyörű!” vagy „Ezt nézd meg!”. Miután befejezett egy művet, címet ad neki, meghajol, és egy „Köszönöm!” után elhagyja a műtermet. Izgalmas, kísérletező, bátor öröm-munkáiból árad a gyermeki szellem szabadsága és korlátlansága.

Szülei többek között ezért sem szeretik, ha „csodagyereknek” nevezik. A csodagyerek furabogár, felkarolják, terelgetik stb., viszont Aelitának nem volt soha tanára, nem tanult festeni, így nem érik külső behatások, saját stílusa van. Ezért egyediek és eredetiek munkái.

De ez a kislány tényleg mindig csak fest és rajzol?! Nem éppen.

Érdeklik a természettudományok, ami fejében jól megfér a művészettel. Továbbá online oktató videókat néz tabletjén pl. az atomokról. Aztán zongorázni és hegedülni tanul, balettal is próbálkozott, valamint énekléssel és dobolással is. Rengeteg energiája van és szeret emberek között lenni. Kevés szó esik újságcikkekben arról, hogy milyen is a hétköznapi élet a kislánnyal, de szülei azért bevallják, hogy bár nagyon büszkék, azért fárasztó, időigényes és rumlis is tud lenni az élet egy művészgyerekkel, akinek a műterme házuk egy egész emeletét elfoglalja.

Mit mondanak a „megmondóemberek”, igazi művészet-e, amit Aelita csinál? Szerintük hiányzik festményei mögül egy mélyebb üzenet, ami megmutatja, hogy mit is gondol ő a világról és hogy ez hogyan jelenik meg a képeiben. Aelita örömfestészete szerintük nem erről szól, így a művészi hírnév sem megalapozott. Egyelőre.

De a megmondóemberek véleményére nem biztos, hogy nagyon ügyelni kell. Elvégre Picasso is arra törekedett, amit Aelita csinál:

„Négy évig tanultam, hogy úgy fessek mint Raffaello, de egy életen át, hogy úgy mint egy gyerek.” (Picasso)

És a végére egy találós kérdés:

Forrás és képek:

https://www.aelitaandreart.com, http://www.huffingtonpost.com, http://www.nbcnewyork.com, http://www.news.com.au, http://www.nytimes.com

 Köszönjük a látogatást! Ha tetszik a blog, lájkolj minket a Facebook-on is!

További népszerű cikkek:

Az evőpálcika használata – Mikor és hogyan tanulják meg az ázsiai gyerekek az evőpálcika használatát?